PÁLINKA – A MAGYAR NEMZETI ITAL „Kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság.”
Nincs ember Magyarországon, akiben a „pálinka” szó ne idézne fel valamilyen kellemes élményt, manapság azonban már a világ számos pontján is ismerik e magyar szót. Történtéről, hagyományairól, és az elmúlt évek, évtizedek pálinka reneszánszának hátteréről már jóval kevesebb információ kering a köztudatban.
Nem túlzás: a pálinka, mint alkoholos ital évezredes múlttal rendelkezik, a magyar nép történetét pedig már a Honfoglalás óta kíséri. Ez persze némileg hanyag kijelentés és pontosításra szorul, hiszen – bár a gyártási technológia alapjai megegyeznek – a korabeli gabona és/vagy gyümölcspárlatok nem felelnek meg a mai fogalmaink szerinti pálinkának.
Manapság is sokan azonosítják a pálinkát vidéki magyar népi italként, melyet gazdálkodó emberek a másra már nem használható gyümölcsökből, erjesztés utáni főzést követően, jellemzően magas alkoholtartalom mellett fogyasztanak – ahogy mondani szokták: szíverősítőként. Nem véletlen tehát a ma is élő és népszerű „Pálinkás jó reggelt!” köszönésünk, és a pálinka számos népi, tréfás elnevezése sem: az élet vize, guggolós, szilvórium, lacibetyárköpés, görbevíz, papramorgó, célzóvíz, lámpás, cserkó és még megannyi fogalom mind a pálinkára utal.
A 2008-ban született Pálinkatörvény a pálinka újkori történetének kezdetét jelzi, mely alapjaiban változtatta meg a pálinkáról kialakított képet, és magát az italt is. A párlatokra vonatkozó uniós jogharmonizáció, a pálinka névhasználat szabályozása és az eredetvédelem jogintézménye pedig egyenesen a pálinka újjászületésének lehetőségét teremtette meg, mellyel első számú Hungarikummá léptette elő azt. A pálinka nevet – négy osztrák tartomány barackpálinkáját leszámítva – kizárólag Magyarországon lehet használni, de csakis azon gyümölcs és törköly párlatokra, amelyeket adott eljárással Magyarországon állítottak elő, amelyeknek az alapanyaga is Magyarországon termett, továbbá a gyártás minden fázisát (cefrézés, lepárlását, érlelés/ nemesítés, palackozás) is hazánkban végezték.
Röviden tehát: minden pálinka párlat, de nem minden párlat pálinka. Érdekesség, hogy bár zöldségekből is készíthető ízletes párlat, mégsem nevezhető pálinkának, sőt például az erdélyi termővidék zamatos vadon termő gyümölcseiből készült ital is csak a párlat nevet viselheti, a kedvelt mézes pálinkák pedig csak szeszesitalnak minősülnek. Ma már alapkövetelmény a friss, legmagasabb, étkezési minőségű alapanyag felhasználása, és mindennemű adalék hozzáadásának tilalma is, továbbá nem „feleseket” mérünk, hanem 2 Cl vagy 4 Cl az általános fogyasztási egység.
És hogy miért Magyarország lehet hazája a legkiválóbb pálinkáknak? A kitűnő talajadottságok, tradicionális gyümölcskultúra, a kedvező klíma és csapadékviszonyok mind-mind olyan tényezők, melyek megfelelő pálinkafőzési és fogyasztási kultúrával karöltve, és turisztikai értékeinkkel kiegészülve páratlan ital-élményt eredményeznek, hiszen a pálinka túlmutat saját magán: hangulatot, tradíciót közvetít.
Benne rejlik a gyümölcsérlelő napfény, a gazda gondos kézi munkája, a magyar fahordók íze, a vidék minden zamata és a főzőmester szíve-lelke. Ezért hiszünk abban, hogy a pálinka a világ bármely pontján kellemes meglepetéssel szolgálhat az ínyenceknek, mely elismerés a pálinkát a világ országainak színes italválasztékában és gasztro-kultúrájában a méltó helyére emelheti.
További információ:
